A való életben a fénysebesség miatt információátvitelre fejlesztjük a fényt.
Ahogy általában hangot használunk a kommunikációhoz, ha valaki beszélni akar, akkor a hangszerv szövetének támogatására van szüksége. Például a torkunk az egyik legfontosabb hangszerv, és természetesen a torkunkban lévő hangszálszövet a legfontosabb.
Hasonlóképpen, ha fényt akarunk használni a beszédünkhöz, szükségünk van egy világító szervre is. A fénymodul olyan, mint egy torok, és egy világító eszköz a hangszálszövethez, az úgynevezett tosához hasonlítható.
Természetesen a kommunikáció interaktív folyamat, így a beszéd mellett nem elég, hanem szükséges is tudni hallgatni. Az emberi testben van fülünk, amely segít hallgatni. Hasonlóan az optikai kommunikációban is vannak fényt fogadó moduljaink. A fényt fogadni képes eszközök a fül belsejében található timpanonnak felelnek meg, amit rosának nevezünk. Az olyan eszközt, amely beszélni és hallgatni is tud, bosának nevezzük.
A való életben azonban az, hogy mi, egyének milyen hangokat tudunk kiadni, alapvetően a születés után vagy a hangváltási időszak után határozzák meg. Általában A nem tudja kiadni B hangját, B pedig nem nagyon tudja kiadni A hangját. Ugyanez igaz az optikai modulokra is. Egyetlen üzemmód esetén az A modul nem tudja kibocsátani a B modul hullámhosszát. Ugyanez igaz a vételre is. Egyetlen üzemmód esetén az optikai modul nem tud megkülönböztetni. Meg kell mondania neki, hogy ki beszél (a fény hullámhosszának megfelelő modul segítségével), mielőtt megkapja az információt.
„Egy ilyen hülye modul a gyakorlati igényeket nem tudja kielégíteni, ezért ezt egy könnyen ki- és beköthető optikai modullal tudjuk kompenzálni. Ezen a ponton az optikai modul egy hangtranszformátornak felel meg, és tetszőleges hangot (melyik hullámhosszon) kiadhat.